A Médium
Soha nem akart különleges lenni, mégis, olyan áldást - vagy átkot - kapott a Sorstól, ami megváltoztatta az életét. Moira Trust mindig is azt hitte, az óriási robotok, csak nagyapja régi történeteinek szereplői, de álmai és később a valóság rádöbbentik, hogy amit eddig kitalációnak hitt, maga a valóság.
***
- Majd az autó felágaskodott, és... - Végigmondani nem tudta, mert egy vékonyabb hang félbeszakította.
- De, nagyapa! Az autók, nem tudnak felágaskodni! - ellenkezett a fekete hajú kislány, hevesen rázva fejét. Éjsötét tincsei csak úgy táncoltak bájos arca körül. Kissé pufók arcán a vonások meglepően komolynak tűntek.
- De bizony, mert ez az autó nem egyszerű kocsi volt, de nem ám! Nagyon különleges tulajdonsággal bírt. Óriási... - Ismét nem fejezhette be, mert egy szigorú női arc kukkantott be a kisszoba ajtaján. A kislány édesanyja volt az.
- Apa, már ezerszer kértelek, hogy ne traktáld Moirát ezzel a történettel, mert folyton rosszakat álmodik tőle. - Az idős férfi megadóan lehorgasztotta a fejét, de amikor lánya nem figyelt, odakacsintott unokájának, aki a takarójába fúrta arcát, hogy elrejtse vigyorát.
- Tudom, már abba is hagytam - kiáltotta a távolodó léptek után, majd megforgatta szemeit. Mikor ismét unokájára nézett, arca addig szigorú vonásai ellágyultak, és gyengéden megsimogatta a kislány fejét. - Ne feledd Moira, hogy ők mind köztünk élnek, és vigyáznak ránk. De vannak rosszak is, akiktől viszont tarts, mert nagyon veszélyesek ám! - Moira komolyan bólintott, utána pedig kissé ügyetlenül szalutált egyet, pici száját közben szorosan összepréselve.
- Igenis, nagyapa! - Aztán nevetve belevetette magát ágyába, a rózsaszín takaró és párnák közé.
- Most pedig sipirc aludni, mert anyád a végén megint mérges lesz! - Közelebb hajolt, lehalkítva hangját. - Ez pedig maradjon a mi titkunk jó? - kacsintott, amit Moira viszonzott.
- Rendben nagypapa. Jó éjszakát! - ásította a kislány, és az oldalára fordult.
- Jó éjt aranyom - nyomott még egy jó éjt puszit a lány homlokára, majd az ajtóhoz sétált, és a villanyt leoltva kilépett a szobából, behúzva maga után az ajtót. Moira egy pár percig még a plafonon halványan foszforeszkáló csillagokat figyelte, majd szemhéja lassan lecsukódott...
***
Gyönyörű réten állt, közel s távol egyetlen házat sem lehetett látni. A levegő frissen, virágillattól bódítóan itta bele magát a pórusaiba. Nagyot szippantott a fenséges aromába - a szabadság maga!
Elindult előre a virágok közt. Nem volt célja, csak élvezte a talpát csiklandozó fű lágy érintését. Nem tudta, meddig gyalogolt, az időnek itt, ezen a tökéletes helyen nem volt jelentősége. Addig maradt, ameddig csak szeretett volna. A madarak csicsergése elbódította, így hát ledőlt a virágok közé. Felnézve az égre, figyelte a lustán tovaúszó felhőket, amint komótosan kergeti őket a szél... minden nyugodt volt... nagyon... Elaludt.
Rettenetes zajra ébredt, és ami a szemei elé tárult, tudta, soha többé nem fogja elfeledni. Egy csata kellős közepébe került! Óriási alakok lőttek egymásra, mindenhol halottak és törmelék, az emberek rettegve menekültek, de legtöbbjük számára már túl késő volt, az út itt ért véget. A lány borzadva állt a kavarodás közepén, de mégis, mintha egyfajta burok vette volna körbe. Ott volt, és mégsem. Ennek ellenére, az egész jelenet szörnyen valósnak tűnt, valahol tudata egy rejtett szegmensében felfogta, ez egy lehetséges jövőkép, de az esze elnyomta a megérzést, és elhitette vele, amit lát, csak egy rémálom. És a rémálmokban általában menekülni kell... ő is ezt tette. Rohant, futott ahogy csak a lába bírta, fogalma sem volt hova tart, csak annyival volt tisztában, minél messzebb kell jutnia a csata helyszínétől.
Befordult a sarkon. A romos épület, ami félig beomlott ideális menedék lett volna, de ekkor meghallotta. A hang hátborzongatóan suttogta a nevét, súlyos lépteitől megremegett a kőtörmelék. Nem mert mozdulni, megfordulni sem. Érezte, ahogy a jeges fémujjak derekára fonódnak, és elemelik a földről. Sikoltani, ordítani akart, de képtelen volt egy hangot is kipréselni magából. A ujjak egyre szorosabban tartották, lassan levegőt is alig kapott.
- Elárultál minket, ezért büntetés jár! Rabszolga! - A hang tulajdonosa nem kiabált, hangja suttogás volt csupán, amitől a lánynak jeges rémület kezdett felkúszni a gerince mentén. Vergődni kezdett, de csak magának okozott vele fájdalmat. Érezte, és hallotta is a halk, mégis émelyítő roppanást, és az azt követő rettenetes fájdalmat, ami a mellkasába nyilallt. Elrepedt, vagy akár el is tört az egyik bordája.
- Most véged lesz... - Kezdte elveszíteni az eszméletét, hiába küzdött a sötétség ellen, ami lassanként magába szippantotta. Az ájulás szélén, még érzékelte, hogy a lény, aki eddig beszélt, közelebb hajol hozzá.
Hirtelen nagyon élesen látta az arcot. Az izzó vörös optikák, folyékony lávaként martak bensőjébe. A hegyes fogakkal teletűzdelt száj kegyetlen mosolyra húzódott, és ekkor...
***
1. Csak egy álom
Moira remegve, kissé zihálva ült fel ágyában. Pár pillanatig nem tudta hol van, hogy még mindig annak a rettenetes alaknak a karmai közt vergődik-e, magatehetetlenül, segítség nélkül. Keze ösztönösen oldalára csúszott, de nem volt ott semmi, és a bordái is egyben voltak.
- A francba... - mormolta, majd lerúgta magáról a takarót, és kitámolygott a fürdőjébe. - Nem kellett volna azt a hülyeséget megnézni - dühöngött félhangosan, mialatt megengedte a csapot, a jeges vizet pedig az arcára fröcskölte. Gyűlölt így felébredni, izzadságtól csatakosan, remegve a félelemtől. Gyermekkora óta kínozták hasonló álmok, de ez most mégis más volt. Sokkal élethűbb, ahogy visszagondolt rá, tényleg valóságnak érezte. A szagok, a hangok, minden ami körbevette. Beleborzongott az emlékképekbe.
Valamivel megkönnyebbült, amikor érezte, hogy az álom foszlányai lassanként elvesznek, ahogy az éberség kitörli őket, és meg sem próbált beléjük kapaszkodni. Hagyta, hadd tűnjenek el a semmiben. Egy alapos fürdést követően, a törülközőjébe csavarva visszasétált a szobájába, és félrehúzta kicsit a sötétítő függönyt, hogy kileshessen az utcára. A nap ugyan még viszonylag alacsonyan állt, de az éjjeliszekrényen álló órára pillantva megtudta, hogy lassan kilenc óra lesz. A kaliforniai kisváros lakói éppen, hogy csak ébredezni kezdtek, volt pár autó ami a főutcán, nem messze a házuktól húzott el.
A lány nagyot ásított, és visszafordult a szobájához. Elmélázva körbetekintett a komfortos helyiségen. Az ajtótól bal oldalra állt a kétszemélyes ágy, baldachinnal a tetején, ez volt a kedvence. Azzal szemben a ruhásszekrénye, mellette pedig a régi, kissé ódivatú állótükör, amit a nagymamája hagyott rá, mielőtt meghalt. A szoba falait halványbarack színűre festették, nem volt se túl lányos, se túl fiús. Tökéletesen tükrözte Moira személyiségét. Emellett, imádta a különböző helyekről származó emléktárgyakat és kristályokat. Az ágya melletti polc tele volt ezekkel az ereklyéivel, amiket féltő gonddal őrzött.
Beletúrt a hajába, majd a szekrényhez lépett. Kiválasztott egy sötétkék térdnadrágot, és egy halványzöld ujjatlan topot, hozzá pedig a kedvenc szandálját, aztán lesétált a nappaliba. Szülei már ott voltak, anyja javában sütötte a szokásos vasárnap reggeli palacsintát. Apja a konyhapulton lévő kis TV-t nézte, rosszallóan csóválva a fejét, a napi híreken. Szülei mindketten vállalkozóként dolgoztak, így nem éltek rosszul, de soha nem vágtak fel a pénzükkel, teljesen átlagosnak vallották magukat. Természetesen a szép berendezési tárgyakat nem vetették meg, de Moira nem lett elkényeztetve, nem kapott meg mindent azonnal.
Ezért is volt szinte napi téma, avagy vita tárgya, hogy a lány nem kaphatott még saját autót. Szülei ugyanis ahhoz kötötték, hogy majd ha egyetemre megy, és ott jól teljesít, akkor kiérdemli a hőn áhított járgányt.
- Sziasztok - köszönt színtelen hangon, és lezöttyent a legközelebbi székre. Édesanyja puszit nyomott a homlokára, majd a lány tányérjába kotort három palacsintát. Moira elmotyogott valami köszönöm félét, és a csokiszószért nyúlt.
- Drágám, ha végeztél, kérlek hozd le a bőröndödet és a többi cuccodat, hogy apád be tudja pakolni a kocsiba, aztán indulhatunk is, nem szeretnék nagyon későn érkezni! - pillantott hátra lányára a válla fölött Anne Trust. Moira csak a szemeit forgatta. Nos, igen, ez volt a nyári szünet utolsó napja, ugyanis holnaptól Moira már az egyetem folyosóit remélte róni.
- Anya, nyugi, semmiről sem fogunk lekésni, a szobám már megvan, az óráim is rendben - tömött egy jókora falat csokis palacsintát a szájába. Pár csöpp a tányér mellé, a sima asztallapra hullott. - És különben is, ha lenne saját kocsim, nem kel... - Apja meglepően ingerülten szakította félbe, mielőtt még végigmondhatta volna.
- Moira, már ezerszer megbeszéltük ezt, ne kezdd újra, nagyon kérlek! - Moira a legsötétebb pillantásával illette apja hátát, aki most felállt, és a mosogatóba rakta a koszos tányérját.
- Ez nem igazság! Szinte kitűnőre érettségiztem, de nektek még az sem volt elég! - fakadt ki dühösen. Villája megcsikordult a tányéron, de apja már ki is viharzott a konyhából, mint aki nem akarja hallani lánya dühös szóáradatát. Anne nem reagált, immúnissá vált erre a mindennapi vitára.
Moira is inkább gyorsan magába tömte a reggeli maradékait, és felsprintelt a szobájába. Ott már várt rá a jókora bőrönd, és a hátizsákja. A lényegesebb dolgokat már pénteken odavitték a kollégiumba, így most a ruhákon és egyéb apróságokon volt a sor, valamint, hogy Moira végérvényesen beköltözhessen új "otthonába". Már nagyon izgatott volt az egyetem miatt, alig várta, hogy megkezdhesse tanulmányait, az pedig külön öröm volt számára, hogy legjobb barátja, William szintén ugyanarra az egyetemre - bár más szakra - jelentkezett. Legalább egy ember lesz, akit ismerni fog. Ez a gondolat jobb kedvre derítette, és egy időre feledtette vele előbbi bosszúságát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése